Hírek
Fordítva ülünk a halon
Sokan, több mint 310 ezren horgásznak Magyarországon, és neves színészek, sportolók, írók mellett immár egy köztársasági elnököt is adtak az országnak a horgászok, a halgazdálkodási szabályozásunk úgy fest, mintha inkább a halászok országa lennénk.
Az európai „ügyfelek” száma nagyjából 26 millió fő. A szektor a kereskedelemben százezer embert, a többi csatlakozó (termelő és szolgáltató) üzletágban pedig további tízezreket foglalkoztat. A szaküzletek száma meghaladja a 13 ezret (ebből közel 1000Magyarországon működik). Az iparágban boldogulni próbáló 2900 gyártó cég évi 5 milliárd euró árbevétellel gazdálkodik, de ha az ágazati turizmust is ideszámítjuk, már bőven 25 milliárd euró fölött járunk.
Aki első olvasásra rájött, hogy a fenti adatok a horgászatra vonatkoznak, az valószínűleg maga is a pecabiznisz környékén keresi a kenyerét, mert amúgy még a horgászok sincsenek tisztában vele, hogy kedvenc időtöltésük (szenvedélyük?) másoknak mekkora üzlet. És nem csak Euró pában: az USA-ban például a 300 millió lakosból nagyjából 45 millió horgászik (többen vannak, mint a tenisz és a golf megszállottjai összesen), ez nagyjából 15 százalékos lefedettséget jelent. De itt, az öreg kontinensen is akadnak buzgó horgásznemzetek: a 9 milliós Svédországban 1,9 millió horgász él, ami testvérek között is 20 százalék fölötti arány, vagyis minden ötödik svéd a halak kergetésével tölti a szabadidejét, mégis paradicsomi nyugalomban folyik a halűzés: a tengerek és folyók, valamint a több mint 40 ezer tó partján fő szabály szerint ingyenes a horgászat, és a rengeteg víznek köszönhetően alig-alig botlunk sporttársakba.
Ami Magyarországot illeti, nálunk a Magyar Országos Horgász Szövetséghez (Mohosz) tartozó 1112 egyesület kereteiben több mint 310 ezren horgásznak, a legális (vagyis állami horgászjegyet váltó) horgászok száma pedig meghaladja a 340 ezret is, ami ugyan „mindössze” a lakosság alig 4 százaléka, de azért tömegnek és piacnak is jelentős. És mivel ennyi gazdag ember nincs az országban, nyilvánvaló, hogy a horgászat nem csak a gazdagok sportja (vagy hobbija, ahogy tetszik).
– Nincs látványos polarizálódás a horgászok soraiban, a társadalom szinte minden rétege képviselteti magát közöttük – állítja Fürész György, a Mohosz ügyvezető elnöke, és szavait alátámasztja, hogy a tavalyi esztendőben – ami egy igazi „válságév” volt – kismértékben, de érezhetően csökkent az országos szövetség által regisztrált horgászok száma, 316 ezerről 311 ezerre. Figyelemre méltó, hogy majdnem 50 ezer fiatal, több mint félszázezer nyugdíjas, sőt már vagy 15 ezer női horgász is van hazánkban – mindamellett a tipikus magyar átlag pecás férfi, munkaképes korú, és aktív, vagyis dolgozik. Ők –ahogy jeleztük – vásárlóerőként is tekintélyes volument képviselnek, és ugyanilyen jelentős a szerepük a környezethasználatban illetve – fenntartásban.
Többségük ugyanis „gyakorlati természetkedvelő”, ami azt jelenti, hogy felbecsülhetetlen értékű önkéntes munkát végeznek a vízpartokon, és a vízi élőhelyek megóvása, karbantartása érdekében a civil szférán belül messze ők hozzák a legnagyobb anyagi áldozatot. Magyarországon nagyjából 140 ezer hektárnyi vízterületen lehet horgászni – ebből csupán 31 ezer hektár van a horgászegyesületek és – szövetségek hasznosításában, de az összes zsákmány 80 százaléka a horgászkezelésű vizekből származik. Aminek persze meg is van a forintban kifejezhető ára: a kezelők – vagyis végső soron a horgászok – évi 2,3-2,5 milliárdot költenek halasításra, méghozzá döntően nonprofit alapon.
Bár a horgászok sokan vannak, és neves színészek, sportolók, írók mellett immár egy köztársasági elnököt is adtak az országnak, a halgazdálkodási szabályozásunk úgy fest, mintha inkább a halászok országa lennénk (a halászt az különbözteti meg a horgásztól, hogy az előbbi jellemzően hálóval dolgozik, és nem kedvtelésből, hanem megélhetési céllal fogja a halat). A problémára két éve – amikor a téma legutóbb a parlamentben felvetődött – az LMP mutatott rá, a fejlett világhoz képest némi késéssel behozva a képbe az ökológiai szempontokat. A zöldek szerint a hazai törvények egy régebbi kor szemléletét tükrözik, amelyben a természetes vizekre elsősorban halforrásként tekintettek – ahogy az akkori vitában elhangzott: „fordítva ülünk a halon” , miközben a nyugati világban már inkább a horgászatra horgászturizmusra-rekreációra épülő tevékenységeken van a hangsúly.
A kérdés nemrég ismét terítékre került a parlamentben: A horgászsport és a horgászturizmus fejlesztésének elősegítése az új halgazdálkodási szabályozással címet viselő tematikus eszmecserén maga Áder János köztársasági elnök jelezte, hogy az Európai Parlamentben formálódó halászati reform a magyar szabályozás irányváltásához is alkalmat kínál.
A szenvedélyes horgász Áder sokak meglepetésére egyértelművé tette, hogy „együttéléspárti”, azaz olyan jogszabályokat szeretne, amelyek segítik a horgászok és a halászok érdekeinek közelítését. Fürész György szerint a horgászszervezetek bíznak abban, hogy a hamarosan a honatyák elé kerülő új halgazdálkodási törvény nagyobb hangsúlyt ad a horgászatnak, és több teret enged a horgászszervezeteknek a vizek hasznosításában.
Lévai Ferenc, a haltermelőként és horgásztatóként is jelentős Aranyponty Zrt. elnök-vezérigazgatója is úgy látja, a szabályozásnak a differenciált vízhasznosítás irányába kell mutatnia, és a formálódó új törvény épp erre tesz kísérletet. Mint kérdésünkre kifejtette, a 140 ezer hektárnyi hazai halas vízen alig 100 aktív halász dolgozik (ők nagyjából 2200 tonna halat fognak ki évente, szemben a horgászokra jutó 7000 tonnával).
A természetes vizeken zajló halászati tevékenység nem kap EU-támogatást (a tógazdasági haltenyésztés és az intenzív akvakultúra annál inkább). – A két tevékenységet nem lehet egymástól szigorúan elválasztani, vagy netán szembefordítani, hiszen a tógazdaságok szállítják a horgászvizek halutánpótlását is. A vizek többségén közösen kell megférni – hangsúlyozza Lévai, aláhúzva, hogy valamilyen szintű „karbantartó” halászati tevékenységre az elsődlegesen horgászhasznosítású vizeken is szükség van, méghozzá nem is csak az invazív fajok terjedésének vissza szorítása érdekében (a horoggal történő halfogás egy faj és életkor szerint is speciális szelekciót jelent, ami nem az ökológiai szempontokra van optimalizálva, és hosszú távon deformálja a halállományt). Ilyesfajta állományszabályozó halászat a horgászati kezelésű Balatonon is zajlik.
A horgászat gazdaságélénkítő szerepére itthon a nagy tavaink kínálják a legkézzelfoghatóbb példákat. A Tisza-tavon a horgásztúra-szervezés, a csónakkölcsönzés, a horgászvezetés, a vendéglátás, a kikötőüzemeltetés, a lakóhajó-bérbeadás stb. a helyi gazdaság egyik motorja. A Balatonon – ahová az éves jegyet váltók mellett nagyjából 50 ezer vendéghorgász látogat el évente, és ahol a több mint 120 horgászjegy-bizományos és több száz horgászcikk üzlet is él a horgászokból, a szálláshelykiadókat nem említve – szintén érezhető a horgászvendégek súlya a turizmusban: egy 2010-es tanulmány szerint az átlagos balatoni vendéghorgász költéseinek mind össze a 16 százalékát fordítja az engedély megvásárlására, a többi valamilyen módon a vendéglátásban csapódik le.
A horgászatban rejlő igazi gazdasági potenciált talán a magyar horgászcikkipar szereplői érzékelik a legpontosabban. Az egykori Hokév (illetve a kelet-európai viszonylatban bámulatosan precíz orsókat gyártó MOM) romjain meg a nemzetközi élvonalhoz felnőtt magyar horgászversenysport hátországában mára egy gyorsan bővülő és erősödő ágazat épült fel: az etetőanyag- és csaligyártásban meg néhány periferikus részterületen (úszók, horgászbottokok, horgászládák stb.) ott vagyunk a spiccen, ami azt jelenti, hogy exportra is termelünk, és vannak Európa-, sőt világszerte ismert kisebb márkáink (mint az Exner, a Cralusso vagy a Greenfishing).
Az ágazatban nagyjából 200 kis és közepes cégről, illetve összesen évi 40 milliárdos forgalomról beszélhetünk. A másik, szigorúan üzleti alapon működő horgászati szektort a fizetős horgásztavak jelentik: a széles körben élő tévképzetekkel szemben ezeken is szükség van engedélyre, az egyéb szabályok (horgászrend, tilalmi idők, méret- és mennyiségi korlátozások stb.) viszont egyediek – amibe sokszor az is belefér, hogy a kifogott halért külön is fizetni kell.
– Ma már a halastórendszerek jó részén is folyik bérhorgásztatás, és több száz fizetős horgásztó van az országban. Ezek elsősorban a csatlakozó szolgáltatásokban nyújtanak többet, illetve mást, mint a természetes vizek: a körülmények kulturáltak, a fogás esélye a mesterséges halbőség miatt nagyobb, sokszor játszótér, vendéglő, wellnesslétesítmény is segíti, hogy az egész család jól szórakozzon – fogalmaz Lévai Ferenc. Szerinte ugyanakkor azzal az illúzióval le kell számolni, hogy – akár az ilyesfajta „prémiumkategóriás” horgászturizmus révén – külföldi vendéghorgászok nagyobb tömegeit lehet Magyarországra csalni.
Az Aranypontynál évente 12-15 ezer horgászvendéget fogadnak, de alig egy ezrelékük érkezik a határokon túlról, és hasonlóak az arányok a Velencei-tónál is, ahol a vendégjegyet váltó külföldiek száma alig éri el a néhány százas nagyságrendet. – Nincsenek igazi kuriózumhalaink, nem tudunk olyasmit kínálni, ami mondjuk a Pó folyó óriásharcsáival, a skóciai tavak hatalmas csukái val vagy az alpesi vízfolyások pisztrángjaival összemérhető élményt nyújt – hangsúlyozza a szakember, aki szerint a számok alapján egyértelmű, hogy csak a belföldiek horgásztatására szabad üzletet építeni.
Horgásztárca
A horgászokat gyakran szokták azzal ugratni, hogy jobban jártak volna, ha a csarnokban veszik meg a halat – és ez szigorúan pénzügyi értelemben általában igaz is. Bár a választék és az árskála már-már átfoghatatlanul széles (bőven százezer forint fölötti árú botok és orsók is léteznek), öt-hatezer forintból azért ki lehet állítani egy alapszintű, több szezonra szóló, egybotos felszerelést (horgászbottal, peremfutó orsóval, damillal, néhány úszóval, súllyal és horoggal), igaz, ehhez mindenből az olcsót vagy a legolcsóbbat kell választani. (Ha többet költünk, akkor sem lesz feltétlenül tartósabb a készség: a szénszálas csőbotok nagyon rosszul tűrik például a keresztirányú fizikai behatásokat – mondjuk a rálépést –, a sokgörgős orsók pedig zokon veszik, ha homok kerül a gépezetbe, amit a vízparton nem feltétlenül lehet kizárni.)
A másik végletet – belföldi relációban – talán a bojlis horgászok felszerelése jelenti: ez három-három bottal és orsóval, erős merítőszákkal, nadrágcsizmával, csónakkal, sátorral, pontymatraccal, bottartó állvánnyal, elektromos kapásjelzőkkel, tárolóul is szolgáló horgászszékkel könnyen igényelhet milliós vagy afölötti kiadást. A kopó-fogyó eszközöket – mindenekelőtt a zsinórokat, horgokat és úszókat – természetesen folyamatosan cserélni és pótolni kell: horgot (nem feltétlenül csúcsminőségben) 20 forintért is lehet venni, egy 100 méteres damilból azonban az elfogadható színvonal 500 forint fölött kezdődik, mostanában egy jobb úszóért is elkérnek ugyanennyit, a kézi munkával készült, egyedi versenyúszókért pedig akár több ezer forintot is.
A profi etetőanyagok kilója szintén legalább egy ezres. Az engedélyek mezőnyében is nagy a szórás: a Velencei-tóra egyéves gyermekjegy csupán 500 forint, a népszerű víznek számító Délegyházán 2000 forint a napijegy, a Balatonon pedig az egész évre szóló általános felnőtt területi engedély – amellyel a Balaton egész területén, a Kis-Balatonon és a Nyugati-övcsatornán is lehet horgászni – 60 ezer forintba kerül.
Orvhorgászok és kormoránok
Ha valahol horgászatról folyik a szó, a téma öt percen belül a hallopás lesz (olyan horgász ugyanis nincs, aki elégedett a zsákmány mennyiségével, és a halorzókra mindenki haragszik). Az illegális halászat-horgászat (amely az esetek többségében jócskán túlnyúlik a megélhetési bűnözés szűk határain, és inkább vállalkozásként üzemel, jelentős eszközállománnyal: radarokkal, elektromos berendezésekkel, motorcsónakokkal, terepjárókkal) meglehetősen látványosan zajlik az országban, annak ellenére, hogy a hallopás visszaszorítására több hatékonynak tűnő intézkedés történt a közelmúltban.
A kiróható halvédelmi bírság összeghatára jelentősen megemelkedett, ma már nem számít ritkaságnak a több százezres büntetés sem. Az új Btk. alapján az orvhalászatot akár kétéves szabadságvesztéssel is sújthatják a bíróságok, a tetten ért orvhalászoktól pedig az elkövetéshez használt eszközöket (hálók, csónakok, halszállító járművek, eszközök stb.) az eljáró hatóságoknak módjukban áll majd elkobozni – ez a Nyugat-Európában már bevált módszer régi kérése a horgászoknak, illetve a halászoknak, az eddigi büntetéseknek ugyanis nem volt visszatartó erejük. Az ideális állapot eléréséhez már csak az ellenőrzési rendszert meg a bírói gyakorlatot kellene átfordítani.
A Balatonon a korábbiaknál intenzívebb halőrzés következtében tavaly 255 feljelentés született orvhalászok/orvhorgászok ellen, ebből 180 esetben már határozatot is hoztak, közel 4 millió forint büntetést kiszabva. Az elkövetőktől emellett 8650 méter hálót is elvettek. A halőrzés eredményei – különösen a süllőívóhelyek védelmére irányuló fokozott akciók – állítólag már látszanak: hosszú évek óta először tavaly nőtt a legálisan kifogott süllők mennyisége, és a megszokottnál több ivadékot találtak a Balaton halállományát monitorozó tihanyi halbiológusok.
forrás:népszabadságonline