Címlap

Balogh Géza: Kutya a parton

Olvasóink értékelése:

/ 0

Valamikor régen sokat táboroztunk a Hortobágy szélén, Folyás, Balmazújváros, Hajdúnánás táján. Horgászgattunk, főztünk, heverésztünk, s legfőképp tüzeltünk, mert annyi volt a szúnyog, mintha nem is a magyar pusztán, hanem valahol az északi tundrán lettünk volna. Egy arra valósi állatorvos barátunk csábított bennünket oda, de aztán ő meghalt, és lassacskán a mi látogatásaink is elmaradoztak. Most az őszön azonban egyik közös barátunk remek híreket kapott: régi helyünkön bolondul megy a csuka, márpedig akkor nekünk feltétlenül ott a helyünk.

A Keleti- meg a Nyugati-főcsatornából számtalan kis mellékcsatorna szakad itt ki, de egyiknek sincs neve, mi is csak úgy különböztettük meg őket, hogy a „Nyárfás”, a „Gödrös”, a „Hidas” – és így tovább. A Hidas volt a kedvenc helyünk, csak borzasztó nehéz volt megközelíteni. Itt vertünk sátrat megint. Megpróbáltunk horgászni is, de nem ment a hal, pedig a híd lábainál félkaromnyi balinok forgolódtak. Később tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, s bámultuk az ég felé fodrozódó füstöt. Estefele a túloldali tanyaközpontból átballagott hozzánk egy süldő legényke, és látva a fancsali képünket, nevetve vigasztalt bennünket, hogy lehet itt halat fogni, csak sokat kell kint ülni. Egy komondor kísérte, de az két percet sem volt velünk, gyanakodva szagolgatott, aztán gőgösen elvonult. A gazdája hívta, de nem jött, a hídról figyelte megvetően a társaságot.

– Pedig jó kutya, szófogadó, csak nem szereti a horgászokat. Itt találtam a parton, biztos valami városi ember hajította el, én meg befogadtam – mondta a fiú.

Mondott még mást is, de mi már nem figyeltünk rá, gondolatban egy régi kiránduláson jártunk. Vége felé tartott már a nyár, esténként hideget leheltek a csillagok, s ragyogtak, akár a kivikszolt csizmaszár. Szél nem volt, a madarak is hallgattak, a füst pedig olyan magasra szállt, hogy már-már a Hold vékony sarlóját is érte. Hajnalonta hideg ködökbe burkolózott a határ, a nád bugája derékig hajolt a kövér párától, a sátrakról pedig söpörni lehetett a harmatot. A tűz persze kialudt már, a nap is csak derengett a sűrű párán át. Mit tehet ilyenkor az ember, elmegy fát gyűjteni vagy nekiáll villantózni. De legjobb összekötni a kettőt.

Barátommal együtt indultunk neki a pusztának, egy kisebb öntözőcsatorna partján ballagtunk. Kínkeserves munka errefele a rőzsegyűjtés. A parton csak néhány csenevész kőris meg ficfa nő, s pár vadrózsabokor. Megtettünk már vagy két kilométert, mikor visszafordultunk. A korábban letördelt ágakat kis kupacokba hordtuk, s az ösvényen hagytuk, visszafele jövet szedegettük össze lassacskán. Közben meg-megálltunk, hajítottunk hármat-négyet, majd száz méter után megismételtük.

Így tettünk meg vagy ezer métert, mikor a barátom felkiáltott.

– Hé, nézd csak, mit fogtam?!

Ötven lépésre állhattam tőle. Őt magát nem láttam ugyan, de azt igen, hogy hatalmas hullámokkal kísérve valami nagyobb szürkésfehér jószág úszik felé, ami egy darabos halnak látszott. Lélekszakadva rohantam, hogy segítsek, de hozzá érve kis híján elkáromkodtam magam – egy kölyökkutya rázta magáról a vizet, s pislogott hálásan a barátomra.

– Nem kellett ennek mást mondani, csak azt, hogy gyer’ ide…! Olyan örömmel jött szegény, mintha csak én neveltem volna.

– És mit akarsz vele csinálni?

– Hogyhogy mit akarok? – hökkent meg egy pillanatra. – Elvisszük a sátorhoz, jut neki is pár falat.

Visszatérvén ébren találtuk már a többieket is, egymás öléből ráncigálták ki a kiskutyát. Tömték bele az estéről maradt húsdarabokat. Délben már olyan peckesen járt köztünk a kis komondor, hogy az maga volt a csoda. Igen ám, de eltelt a három nap, szedelőzködni kellett. Mi legyen a kutyával? – volt mindőnk szemében a kérdés, ám a válasz adta magát. Bérházi horgászok lévén szó sem lehetett hazavitelről, hiszen mihez kezdünk vele a harmadik emeleten.

Keserves volt az út hazáig. Barátommal egy autóban ültünk, szó nélkül bámultunk előre, de mindketten tudtuk, mit gondol a másik: mégsem lett volna szabad otthagynunk azt a kiskutyát…

A lelkiismeretünk sokáig nyugtalankodott, de aztán szaladtak az évek, s a kis komondor emléke is egyre halványodott. A jó halas „Hidasé” is, ahová egyetlenegyszer sem tértünk vissza, csak most az őszön, mikor jött a hír, hogy bolondul megy a csuka. Ment is egész őszön, sose tértünk üres kézzel haza. Csak a komondorral nem sikerült azóta sem összebarátkoznunk. A fiúval igen, de a kutya megáll a hídon, s néz ránk megvetően. Pedig gondolatban mi már százszor is bocsánatot kértünk az egykori kiskutyánktól.

forrás:szabadföld.hu